Egynek sikerült - Volt valami a tekintetében

2016. december 8. Facebook-bejegyzés:

„Kedves Mindenki! Õ itt György. A ma este folyamán a nyíregyházi Burger Kingben volt szerencsém vele találkozni. Már akkor is észrevettem, amikor belépett az ajtón, de túl nagy jelentõséget nem tulajdonítottam neki. Szóval, György 2 asztallal odébb ült, mint én és csak egy kis idõ múlva vettem észre, hogy 1 db sajtburgert fogyaszt éppen, de csak apró darabokat, hogy minél tovább tartson ki neki az a mákszemnyi sajtburger. Elfogyasztotta a kis élelmét és csak ült csendesen, számolva az apróját. Arckifejezése mindent elmondott: nem tud többet venni...” - olvasható a nyiregyhaza.hu oldalon.

Mindenkinek van egy angyala a világban – tartja a köztudat. A nyíregyházi, 48 éves, egykoron hajléktalanként élõ Györgynek pedig jutott belõlük több is... Egy fiatal, 23 éves lány ugyanis december 8-án készített róla egy képet és megírta történetét az interneten, ami több mint 30 ezer megosztást kapott. Ennek eredményeként óriási összefogás veszi körül Györgyöt, egymás után érkeztek hozzá az adományok, mára pedig saját szobája van, puha ágyban fekszik, és egy nap ötször kap enni. Noha csak átmenetileg és április végéig, de az egyik nyíregyházi idõsek otthonának lakója lett. Itt látogatom meg én is segítõjével, Anitával, akinek köszönhetõen sikerült az, ami „évente jó, ha kétszázból egynek”: hajlékot kapott egy hajléktalan.

– Az 1990-es években kezdõdött az egész lavina. Nagyban én is tehetek róla, de a szüleim is. Nem fizették a lakbért, így kilakoltattak minket. 20 évesen az utcára kerültem. Elmentem ugyan dolgozni ide-oda, voltam raktári segédmunkás, parkgondozó, söprögettem, elhelyezkedtem kõmûves, villanyszerelõ és még vizes mellett is, de ezek csak kisegítõ munkák voltak, éhbért kaptam. Nincs szakmám, de mindenhonnan összecsipkedtem valamit – kezdte a beszélgetést György, aki több mint 20 évig az utcán élt, kisebb megszakításokkal.

– A Jósaváros volt a fõ bázisom. Az egyik barátom a Korányin lakik egy másfél szobás lakásban az édesanyjával, aki olykor elutazott a testvéréhez. Akkor én felmehettem a lakásba, megfürödhettem, kaptam enni és egy éjszakát ott aludhattam. 2009-ben, mélyvénás trombózis miatt levágták az egyik lábam, abban az idõben egy másik barátom fogadott be, de a bank rátette a kezét a lakására és végül onnan is el kellett jönnöm. Mikor még nem vágták le a lábam, volt egy élettársam is, de õ is meghalt. Mindenki meghal mellõlem... – sóhajt fel.

„AZ ÉLETEM A TÚLÉLÉSRÕL SZÓLT”

– Sokat „kempingeztem”, én ezt úgy hívom, mert az erdõben éltem, egy sátorban. Jó pár telet így vészeltem át – folytatta. – Hogy lehetett ezt túlélni? – fordulok felé kérdésemmel. – A Periféria Egyesület segített rajtam, meg mások is. Kaptam takarót, paplant. Fóliából csináltam sátrat, azt kartonnal kibéleltem. Kialakítottam egy fõzõhelyiséget is, az úgy nézett ki, hogy két tégla, rajta egy fazék. A fõzni valót meg összeszedegettem, igaz, volt, hogy napokig éheztem. A konkurencia rengeteg sátramat felgyújtotta, összeborogatta, szétvágta. Elõfordult, hogy reggelre a paplan is rám fagyott. A vagyonom mindig csak egy kis ruha, meg élelem volt, ami hidegben ugyan elállt, de nyáron el kellett ásnom, hogy ne romoljon meg. Sokszor kilátástalan volt minden, de aztán valahogy mindig feltaláltam magam. Ha nem az erdõben, akkor lépcsõházban, alagsorban, pincében, szemetesben, vagy éppen szemetes oldalánál aludtam. Soha nem akartam öngyilkos lenni a kilátástalanság miatt, de voltak nehéz napok, mikor nagyon nem jött össze semmi. Sokszor kaptam szabálysértési bírságot, például mikor ki akartam venni valamit a kukából. A bírságot sose tudtam kifizetni, így mindig leültem. Olyankor aludtam ágyban, melegben... Többen kérdezték, miért nem megyek hajléktalanszállóra? Õk nem tudják, hogy az ilyen helyeken rendesen koldusmaffia mûködik. Oda legalább két ember kell, vagy lehetõleg még több, aki vigyáz a dolgaimra, mert ha bemegyek zuhanyozni és kint hagyom a ruháimat, mire visszajövök, a fele biztosan eltûnik.

ÓRIÁSI ÖSSZEFOGÁS

– Meghoztam az uzsonnáját, jó étvágyat! – szakad félbe a beszélgetésünk, miközben az ápolónõ gyümölcsöt tesz le György asztalára. Mosolyogva meséli, hogy itt naponta ötször kap enni, ebédre hús, krumpli és paradicsomleves volt, ami a kedvence. Csendben súgja meg, hogy tegnap vacsorára dupla adagot kapott, mert annyira megkedvelték az ápolók. De a kempingezésbõl, ahogy õ mondja, hogy is jutott idáig?

– Egyik nap a kocsisoron kéregettem. Amikor összegyûjtöttem egy kis pénzt, bementem a közeli gyorsétterembe, hogy egyek valamit. Jött egy fiatal hölgy, leült velem szembe, és ezt-azt kérdezgetett. Mondta, hogy megengedem-e, feltegye a képemet és a történetemet a Facebookra. Azt feleltem, nyugodtan. Utána meg már elkezdett pörögni az egész. Nem tudtam végigmenni úgy az utcán, hogy le ne szólítsanak. Helló Gyuri, láttalak a Facebookon! Akkor elgondolkodtam, hogy hohó, mondom, ez az Anita nevû lány nem is habozott sokat, tényleg segíteni akar.

Anita azt mondja, a bejegyzést követõen folyamatosan érkeztek az adományok – konzervek, meleg ruhák – Györgynek. Hirtelen hatalmas erejû összefogás vette õt körül, még külföldrõl is érdeklõdtek hogylétérõl. Két másik nyíregyházi fiatallal, Lacival és Sanyival végül saját költségen szobát béreltek neki, és így a karácsonyt is melegben tölthette, most pedig már az egyik nyíregyházi idõsek otthonának hála, a fiatal kora ellenére ugyan csak átmenetileg, de György április 30-áig az otthon lakója lett.

György itt az otthonban a mindennapjait rádiózással és olvasgatással tölti. Azt mondja, most boldog, de szeretné, ha április után teljesülhetne a nagy álma, és lenne egy külön lakása és saját munkahelye is.

– Remélem, innen már csak felfelé fog ívelni az életem. Ahogy olvasgatom az újságot, látom, sok ismerõsöm megfagyott az utcán. Legutóbb Kornélékkal is ez történt. Családom már nincs, mindenki meghalt. Talán egyszer lesz egy társam is, de biztosan nem abból a körbõl fogok választani, ahol eddig mozogtam. Már nem akarok visszacsúszni. Bizakodom, hogy egyenesbe tudok jönni, Anitáék nevét pedig – akik segítettek nekem – az biztos, hogy soha nem felejtem el.

– Szeretnék mellette maradni. Nagyon jó lelkû ember és megérdemli, hogy végre, hosszú idõ után boldog életet élhessen – tette hozzá a fiatal lány. (Szerzõ: Bruszel Dóra)

– December 8-a volt. Kivételesen bementem az egyik gyorsétterembe, hogy megvacsorázzak. Amikor bejött György az ajtón, már felfigyeltem rá. Volt valami a tekintetében. Leültem az asztalhoz, elkezdtem enni, de 5 perc elteltével, mikor oldalra néztem, láttam, két asztallal arrébb ott ül és pont azt a pillanatot kaptam el, mikor a szendvicséből maradt egy kicsi, amit lassan eszeget, majd a zsebébe nyúlt aprópénzért. Az derült ki az egészből, hogy nem tud még egyet venni. Szeretne, de nem tud, és éhes. Megállt a világ körülöttem és azt mondtam, valamit cselekedni kell, mert nem tudok úgy hazamenni, hogy szimplán kivonulok az étterembõl. Odaadtam neki a menümet, megkérdeztem, mire van még szüksége. Beszélgettünk, elmondta, hogy hajléktalan, és mûlába van. Megkérdeztem, felrakhatom-e a Facebookra, mert talán így tudnánk segíteni. Hazamentem és így is cselekedtem. Bíztam benne, hogy tudunk neki gyűjteni meleg ételt, ruhát. A bátyám hívott fel, hogy látom, mi történik? Mondom nem, miért? Mikor ránéztem a telefonra, azt láttam, hogy a Facebook-bejegyzésemnél másodpercenként mennek fel a számok. A mai napig ez a hatalmas összefogás számomra hihetetlen. Nem gondoltam akkor, hogy mára itt fogunk ülni és György élete pozitív irányba fordul – emlékezett vissza a fiatal nyíregyházi lány. Forrás

► KÉRJÜK LÁJKOLD ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS!