Ötvenkét éves múltam. Mindenki nagyon csinos negyvenesnek néz.
Nagyon szeretnék már egy rendes férfit magam mellé. Mindig hittem abban, hogy rám is vár a nagy szerelem, de lassan kezdem elveszíteni minden korábbi reményemet.
Húszévesen mentem férjhez, de hat évvel később elhagyott a férjem egy másik nőért. A kislányunk alig két éves volt akkor. Viszonylag gyorsan találtam társat, de ebből a kapcsolatból még hamarabb elillant a szenvedély: kiderült, hogy egyáltalán nem illünk össze. A harmincas éveimben újra férjhez mentem. Egy orvoshoz, aki megfelelő szellemi társnak tűnt.
Sokat utaztunk, koncertekre jártunk, bérletünk volt az operába, faltuk a könyveket. De az ágyban valahogy nem volt jó együtt. Elfogadtam a helyzetet, bár nagyon szerelmes sosem voltam. Akkor meg már a csendes boldogság tökéletesen elegendő volt számomra. De sajnos egy nap kiderült, a férjemnek szeretői vannak. Nem is egy: a kórházban kimondottan rettegik a nővérek. Nehéz elhinni, de állítólag még a terhes nők is panaszkodtak, hogy „tapizza” őket az ultrahangvizsgálat közben. Persze én tudtam meg ezeket a kórházi a pletykákat utoljára. A férjem tagadott, aztán néhány dolgot beismert – és ez épp elég volt ahhoz, hogy ne akarjak vele élni többé.
„Kinek fogsz te kelleni, te tehén?” – vágta a fejemhez, amikor kiraktam a szűrét. És a legnagyobb szomorúságomra: igaza lett. Pedig a válás után lefogytam, tornázni kezdtem, hamar visszanyertem a lányos alakomat. Voltak rövidebb-hosszabb együttléteim férfiakkal, de nem jött össze semmi komoly. Az esélyem pedig egyre kevesebb a boldogságra, hisz a velem egykorú férfiak huszonéves csitriknek udvarolnak. Olyan igazságtalan ez!
Teljesen tanácstalan vagyok: mit tehetek a boldogságért? Várjak, vagy probáljak elébe menni, és keressem az új kapcsolatokat? De félek, nem bírok ki több csalódást.
KÖSZÖNJÜK SZÉPEN! ❤
